Az olvasótáborok jelentõsége manapság
Kamarás István cikkét adjuk közre mindazok számára, akik tájékozatlannak és könnyûnek találtattak az olvasótábori múlt-jelen és jövõ kérdéseinek átgondolására... Kamarás István minden szavával egyezik szövetségünk célkitûzése.
Régi-új olvasótábor tudoroknakFedõneve: olvasótábor
Bizonyos vagyok benne, hogy olvasóim döntõ többségének a cím minden egyes szava magyarázatra szorul. Kezdjük a kulcsszóval, a már a már úgyszólván teljesen feledésbe merült olvasótáborral. Nemrégen ezt olvashattuk egy rangos pedagógia szaklapban: „1972-ben indult az olvasótábori mozgalom, amely az iskolai oktatáshoz kapcsolódva, azt kiegészítve az ifjúság különbözõ rétegeinek és korosztályainak olvasóvá nevelését kívánta elõkészíteni. (…)Szervezési formái és eljárásai – az olvasótáborok közösségi autonómiáinak kialakítása, a neveltek és nevelõik közötti viszonyok új, az iskolaiétól eltérõ minõségének mûködtetése – az olvasóvá nevelést komplex pedagógiai rendszer keretei közé helyezték.) Mindez már a múlté. Az olvasómozgalmak, legalábbis különféle központokból indítva, elvesztették aktualitásukat.” A Varga Csaba és írókból meg könyvtárosokból rekrutálódó munkatársai által indított olvasótábor mozgalom igazi ( vagyis alulról kezdeményezett, alulról építkezõ, elég komoly mértékû függetlenséget kivívó és élvezõ, az akkoriban még alig-alig jelenlévõ civil társadalmat képviselõ) mozgalom volt. Joggal kérdezheti a beavatatlan olvasó, hogy mitõl is volt „olvasó” ez a tábor? Nos, a puhuló diktatúra idején az Olvasó Népért Mozgalom ernyõje alatt, a politikai hatalom néhány tisztességes vezetõ embere által is támogatva „olvasótábor” fedõnévvel mûködhetett ez az aczéli minõsítés szerint „tûrt” kategóriába sorolt sajátos közmûvelõdési innováció. Ami viszont lényegét érinti, célja nem az olvasóvá nevelés volt, ugyanis az olvasás az olvasótáborban nem cél volt, hanem egyfelõl eszköz az önismeret, az értékrend, a világkép és világnézet alakításához, másfelõl és a következmények egyike. Ez a rendszerziláló alternatív mûvelõdési forma (mellesleg igazi hungaricum!) oly módon segítette a résztvevõk elõször kifejezetten hátrányos helyzetû 10-14 évesek, majd szakmunkástanulók, végül diplomások személyiségének, identitásának alakulását, hogy az uralkodó ideológiától eltérõ perspektívákkal és horizontokkal is motiválta a résztvevõket, ingerelve, ébresztgetve bennük a homo ludens, a homo aestheticus és a homo religiosus mellett a homo publicust és a homo politicust is.
Az értékközvetítés az olvasótáborban dialógus formájában történt, és ha jól sikerült, igazi happening, vagyis katartikus történés jött létre. Jól érzékelte ezt az ÉS szerkesztõsége, amikor 1977-ben nem kevés bátorsággal az eléggé pikáns Jövõállam Bakonyoszlopon címmel jelentetett meg tudósítást olvasótáborunkról, valamint akkor is, amikor (1982-ben) Olvasótábortan címû írásomat közölte, amelyben a felhígulástól és az államosítástól próbáltam óvni az akkor már másfélszáz névleges, de csak negyedannyi igazi olvasótábort számláló mozgalmat.
Régi-új olvasótábor Bakonyoszlopon
Van-e aktualitása, esélye, lehetõsége, szükségessége ma (2004-ben) is az olvasótáboroknak, amikor már lehetõség van mindenféle alternatív pedagógiára, misszióra, táborra, valamint cserkészkedésre, indiánosdira, népfõiskolára, sámánkodásra és lelkigyakorlatra. Úgy vélem, ma talán amikor sokféle pszichotréning és lelki masszázs, valamint a dianetika, a pozitív gondolkodás és az agykontroll kínálja magát az önmagukat kigyógyítani és/vagy kiteljesíteni akaróknak még inkább, mint negyedszázada. Minden érdemük ellenére ezeket a mahinációkat (olykor manipulációkat) hihetetlenül szegényes erõlködésnek érzem a mi egykori bakonyoszlopi olvasótáborunk mellett, amelyrõl Mérei Ferenc ezt írta: „Valószínûleg jó úton jártok. Amit mûveltségi anyagban a tábor nyújtott megfelel, kornak és a »mûveltség = a függetlenség egyik lehetséges útja« elgondolásnak, és nagyon megfelel az olvasótáborban résztvevõ nemzedéknek. Különösen tetszett nekem az emberszelidítés gondolata és az országalapítás”. Egyik prominens csak egy napra érkezõ, és három napra ott ragadt — vendégünk, Táncos Gábor „szabadságepizódnak” nevezte 1979-es olvasótáborunkat. (Ezt a címet szerettem volna adni az 1984-ben a Tankönyvkiadónál megjelent olvasótáborainkról szóló könyvemnek, de akkor ezt nem engedték: Így lett címe „Rögeszmék” Bakonyoszlopon. Hát igen, akkoriban még a „rögeszme” és csak idézõjelben szerepelhetett. Bár azóta a magamfajta olvasótábori õsbölények jócskán megritkultak vagy másféle mezõkre léptek, többségünkben megmaradt az a rögeszme, hogy az1989 óta megnövekedett szabadságtérben sincs kisebb szükség rögeszmékre és szabadságepizódokra, mint ezelõtt, amikor „olvasótábor” fedõnéven segítettük a többdimenziós ember, a létkiteljesítõ értékrend, a dialógus, a demokrácia és az egész-ség kibontakozását.
1976 és 1980 között Veszprém Megyei Könyvtár és a Könyvtártudományi és Módszertani Központ Olvasáskutatási osztálya (remek fedõnevek egy igazi olvasótábor álcázására) vezetésemmel öt olvasótábort rendezett falusi szakmunkástanulók részére Bakonyoszlopon, pontosabban a megyei KISZ bizottság sövénykúti vezetõképzõjében, szemben a cseszneki várral, az ország egyik legkiesebb helyén. Mondhatni, a KISZ felkarolta ezt a vállalkozást, ám az ellenkezõje is igaz, hiszen biztos, ami biztos mindegyik táborunk befejezése után a „megyei szervtõl” feljelentés érkezett a pártközpontba, ám az „üzenet” szerencsénkre Rátki Andrásnál kötött ki, aki mint egykori könyvtáros és tájfutó minden alkalommal felhívott telefonon (mint egykori szak- és sporttársat), s atyai szigorral megkérdezte: „Mi volt?”. „Semmi”, feleltem minden alkalommal, és ezzel el is volt intézve. A nyolcvanas évek elején népmûvelõknek, könyvtárosoknak, könyvterjesztõknek és pedagógusoknak rendezett olvasótáborainkat már feszültebben és alaposabban figyelték a „felsõbb szervek”, annak ellenére, hogy akkor már Pozsgay Imre védelmére is számíthattunk. (Vagy éppen azért?)
Mint a tehetséges hátrányos helyzetû gyerekek esélyeinek javítását szolgáló mûhelyeket szervezõ Tudor Alapítvány kuratóriumának tagja ez év elején megkérdeztem az egykori Stalker-kör tagjaitól, hogy nem lenne-e kedvük velem együtt régi-új olvasótábort csinálni Bakonyoszlopon saját gyermekeiknek, valamint a Tudor-gyerekeknek. Tudom, a Stalker-kör is magyarázatra szorul. Húsz évvel ezelõtt egy tizenhét-tizennyolc évesekbõl álló, meglehetõsen öntörvényû keresztény ökumenikus kisközösség viselte ezt a nevet, ugyanis tagjait gyerekeimet és barátaikat a Tarkovszkij-film élménye és értelmezése hozta össze. Ebbe a kisközösségbe én is meghívást kaptam, mint aki éppen akkor ennek a filmnek a befogadását vizsgálta. Miután befutotta pályáját, a Stalker-kör lazább szövetû baráti társaságként maradt fönn, mindmáig, amelynek értékrend- és ízlésbeli közös nevezõjét Tarkovszkij mellett talán leginkább Pilinszky, Örkény és Cseh Tamás fémjelzi. Ennek a baráti körnek hét, mára 38-40 éves tagja jogászok, villamosmérnökök, matematikusok vállalkozott arra, hogy kipróbálja magát olvasótábor-szervezõ, olvasótábori csoportvezetõ és olvasótábori kézmûves mûhelyvezetõ szerepben. Nem csak a tanulást és a legalább napi 16-18 órás odaadott jelenlétet vállalták, hanem a tehetõsebbek a tábor költségeinek jelentõs részét is átvállalták. Ebbe a vállalkozásba örömmel kapcsolódott be a tábor operatív vezetését elvállaló feleségével, Csorba Évával együtt Varga Csaba is, aki olvasótábori atyamesterként velem együtt vállalkozott a mesterjelöltek betanítására. Ezt a sajátos összetételû együttest színezte tovább a Winkler Márta-féle pedagógiai mûhelybõl kikerülõ tanítónõ (Nagy Ildikó) és a bratislavai (okkal írom így!) egyetem újságíró tanszékének magyarul is szépen beszélõ szlovákiai szlovák vezetõje, San Sand, aki már a 26 évvel ezelõtti bakonyoszlopi olvasótáborunknak is munkatársa volt. (Az meg úgy történt, hogy egyetlen napra érkezett, de két hétig ott ragadt, és lett táborunk önzetlen és kreatív mindenese, tudása legjavát nyújtva geológiából, gombászatból, valamint a kommunikáció elméletébõl és gyakorlatából.) Két tanszékvezetõ, egy ex-államtitkár, egy kutatóintézet-igazgató, egy államigazgatási vezetõ, egy neves bírónõ, egy világcég operatív vezetõje, 3-5 gyermekes családanyák képviselték ennek a sajátságos szociológiai összetételû olvasótábori stábnak specifikumait.
Ez a régi-új olvasótábor eléggé vakmerõ módon a nosztalgiázás kísértésétõl fenyegetetten egyfelõl ugyanolyannak készült, mint a régi bakonyoszlopi olvasótáboraink, másfelõl több új vonással is rendelkezett. Az érett felnõttkorban olvasótábor-csinálást tanuló munkatársakon kívül merõben új volt az is, hogy a tábor résztvevõinek életkora a szokásosnál sokkal szélesebb spektrumú volt: harmadikostól nyolcadikosig. (Ennek megfelelõen a három csoport egyben három korcsoportot is jelentett, egyben pedig egy érdekes kísérletet is: olvasótábor harmadikosoknak-negyedikeseknek. Ilyesmi még alig-alig fordult elõ az olvasótáborozás történetében.) Még izgalmasabbnak ígérkezett a másik kísérlet, hiszen a részvevõk fele kifejezetten elõnyös, a másik fele pedig kifejezetten hátrányos helyzetû volt. A tizenhat Tudor-gyerek a szombathelyi és a polgári (Polgáron és a környékbeli falvakban, tanyákon élõ gyerekekkel) Tudor-mûhelyekbõl érkezett, ez pedig még ráadásul egy nyugat-kelet különbséget is ígért, márpedig ennek a létezése, mûvelõdésszociológiai evidencia. Olvasótáborunk külsõ, egy-egy napra segíteni odalátogató munkatársainak zöme (Balogh Marika, Balogh Ferenc, Heit Gábor, Lantos Miklós, Zombori Ottó) a 26-28 évvel ezelõtti külsõ-belsõ munkatársai voltak) Õk vállalták a kiegészítõ programok (csillagászat, tájékozódási futóverseny, természettudományos vetélkedõ, mese-happening, éneklés, zenélés, kalauzolás a pannonhalmi apátságban) többségét, többségük szintén barátságból.
Jé, emberek vagyunk!
A táborban résztvevõ gyerekeknek, szüleiknek, a Tudor-alapítvány és a Tudor-mûhelyek vezetõinek küldött program-tervezetünkben a megszólítottak azt olvashatták, hogy a „Rólad van szó, érted, veled” jegyében a két nagyobb csoportban arról lehetne szó, hogy »Jé! Emberek vagyunk! És ez roppant érdekes!« Ez a tábor afféle bevezetés az embertanba, vagy embertanoda lenne. Célja: az önismeret segítése, segítség az én-kép, világkép, világnézet és értékrend (és persze erkölcs, ízlés) formálásához. Szó eshet legfontosabb viszonylatainkról: önmagunkhoz, társainkhoz, a társadalomhoz, a természethez, a kultúrához és a transzcendenshez. Idén csak bevezetés, aztán a következõ években ellehet mélyülni. A harmadikosok-negyedikesek csoportjában sokkal lazábban, játékosan arról lehet szó, hogy kincs-õrzõk, kincs-keresõk és kincs-ajándékozók vagyunk: számba vesszük meglévõ kincseinket (és nincseinket), azt a sok kincset, amit még életünk során megszerezhetünk, és azokat, amelyekkel másokat megajándékozhatunk.” A z egyes napok témái és egyben kilenc napos olvasótáborunk kulcsmondatai: Ezek és ilyenek vagyunk, Emberek vagyunk, Történetünk van, történetben vagyunk, történelmet csinálunk, Értékesek és képesek vagyunk, Valahová és valamivel tartozunk, Jók és javíthatók vagyunk, Képzelünk, akarunk, tervezünk.
Az ünnepélyes tábornyitásra már az elsõ kiscsoportos beszélgetés után került sor, melyben az ismerkedésre és a csoportnév-adásra került sor. A Varga Csaba vezette hatodikos-nyolcadikos csoport a Csodák, három gyerekes a jogász-házaspár (Bán Tamás és Zsuzsa) ötödikes csoportja a Bakonyi rohamkukacok, az öt gyermekes matematikusvillamosmérnök házaspár (Keller Krisztina és Kolok Gábor) harmadikos-negyedikes csoportja (amelyben helyet kapott három elõnyös helyzetû elsõ elemista „póttag” is) a Kincskeresõk nevet vállalta föl. Számomra a legizgalmasabb szakmai kérdés az volt, hogy a Csodák csoportban az elõnyös helyzetû nyolcadikos lányok mellett hogyan bírják majd szusszal és spiritusszal a hatodikos hátrányos helyzetû Tudor-gyerekek Varga Csaba filozofikus-spirituális programját, mely számukra könnyen lehet optimálisnál erõsebb kihívás. A homogénebb középsõ csoportban már az ismerkedõ beszélgetés kellemes meglepetést jelentett, nevezetesen hogy a képzeletbeli hosszú ûrutazásra mind az elõnyõs és mind a hátrányos helyzetû gyerekek mindegyike a három választható „dolog” egyikeként könyvet is vitt magával. A legkisebbek azzal lepték meg csoportvezetõiket, hogy tulajdonságaik között gyermeki ártatlansággal megnyílva egymás elõtt szép számmal soroltak fel elõnyteleneket is.
Hosszasan töprengtünk azon, milyenre hangszereljük a tábornyitót. Felvetõdött a himnusz eléneklése is. Az „õskorban” ez körülbelül ugyanolyan provokáció lett volna, mint a Jézus Krisztus szupersztár, amit inkább tiltott, mint tûrt gyümölcsként 1976-ban egy Mambó-magnón lejátszottunk az ebben a tekintetben is hátrányos helyzetû szakmunkástanulóknak. (Kaphattunk volna érte, de Rátki elvtárs jóvoltából ezt is megúsztuk.) Most a magyar mellett jogosan a szlovák és az európai himnusz is szóba került, ezért végül a Tóbiás mellett maradtunk, amellyel Heit Gábor kezdeményezésére annak idején két tábort „énekeltünk be”. Ugyanez történt most is, ugyanis régi fõmunkatársunk (jelenleg az AVPRT ügyvezetõ igazgatója) legalább egy estére mindenképpen be akart segíteni. És ezt hatalmas sikerrel meg is tette. Elõtte azonban fontos események zajlottak. Elõbb a Tudor-gyerekek megszavazták, hogy az elõnyös helyzetûek is használhassák a tudor nevet, aztán valamennyien, oszloposok (ez lett most is a vezetõk neve) és tudorok ünnepélyesen ígéretet tettünk arra, hogy mindent elkövetünk, hogy vállalkozásunkból igazi jó olvasótábort kerekedjen.
Mint negyedszázada is, most is minden napot plenáris programmal, a hökkentéssel vagyis az aznapi témára való rövid, frappáns, meghökkentõ ráhangolással kezdtük. Mibõl állapítják meg az Alfabétagamma bolygóról a budapesti állatkertbe érkezõ értelmes lények a rendelkezésükre álló rövid idõ alatt, hogy a látókörükbe kerülõ élõlények közül melyek a legfejlettebbek, kérdeztem mint elsõ hökkentõ. Az én feladatom ebben a táborban az egész tábor háttérbõl történõ katalizálásán kívül a középsõ és legfiatalabb korcsoport „tanuló-vezetõ” mesterjelöltjeinek segítése volt. E napon a harmadikos-negyedikes csoportban segédkeztem. A hökkentés rejtvényét hamar megfejtették, ám ezután egy olyan társasjáték következett, melyet eddig még csak a Veszprémi Egyetem etika, ember- és társadalomismeret szakos a másoddiplomás levelezõ hallgatókkal játszottam. Tippeket gyûjtök (tudományosabban: hipotéziseket) arra vonatkozóan, hogy miben látják a fokozati és/vagy lényegi különbséget állat és ember között, és amikor megfelelõ számú javaslat gyûlik össze, megpróbáljuk sorra cáfolni és védeni õket, hogy végül megmaradhasson néhány védhetõnek látszó hipotézis. Elsõ meglepetésem, hogy részben hasonló javaslatokat írhatunk föl a táblára, a második pedig az, hogy a cáfolat-bizonyítás játék is mûködik, a harmadik pedig az, hogy elõnyös és hátrányos helyzetûek egyaránt veszik a lapot. Ez persze egyelõre nem jelent sokkal többet, mint hogy a Tudor-mûhelyek vezetõinak valóban eléggé tehetséges gyerekeket sikerült kiválasztani. (Érdemesnek tartom megjegyezni, hogy mind a Nemzeti alaptantervbe bekerülõ, általam kidolgozott emberismeretnek, mind az emberismeret és etika tanítására felkészítõ egyetemi szaknak az olvasótábori „embertan” volt az archetípusa.)
A harmadik napon a Történetünk van… témájú beszélgetés nem csak a pannonhalmi
„beszélgetéssel”, hanem este négy csoportvezetõ múltjával, jelenével és jövõjével foglalkozó kerekasztal-beszélgetéssel is igen szervesen kapcsolódott össze. Pannonhalmán is „beszélgetés” folyt, Venesz Ernõ, a rendhagyó történetû bencés szerzetes jóvoltából. Történetét csak én ismertem, a hely szellemének hiteles és lenyûgözõen egyéni képviselete amint az egyaránt lenyûgözött tudorok és oszloposok visszajelzéseibõl is kiderült viszont mindenkit megérintett. (Barátom titkát csak az oszloposoknak meséltem el a késõ estei napi értékelés folyamán: a beöltözés után nem maradhatott benn-cés, negyven évig a közmûvelõdésben tevékenykedett meglehetõsen magas beosztásokban, természetesen párttagként. Aztán nyugdíjasként szolgálatra jelentkezett Pannonhalmán.) Nem gondoltam, hogy akkora visszhangja lesz este a Mit csináltál tíz és tizennyolc éves korodban? Mi akartál lenni? Mi lett belõled? Milyen folytatást tervezet? kérdésekre adott válaszoknak. Úgy alakult az egész, mint egy pontosan megtervezett szociológiai ihletésû dokumentumjáték. Kiderült ugyanis, hogy mind a négy mára ige csak befutott csoportvezetõnek éppen ötödikes-hatodikos korában váltak el szülei, és hogy akkori iskolai teljesítményük és magaviseletük korántsem volt a legfényesebb. Még valamiben mutattak erõteljes hasonlóságot: az olvasás é/vagy a mûvészet szeretetében. Nem magyaráztuk, nem értékeltük a hallottakat, de érezni lehetett a hallottak reményt keltõ vagy éppen katartikus hatását. Ez az este aztán meghatározta ha nem is a legszerencsésebben az elsõ este meghirdetett kérdéspályázat sorsát. Míg annak idején a 15-16 éves szakmunkástanulók a tábor második felére már-már heideggeri kérdéseket (Miért van valami?) tettek föl, ebben a táborban a szép számú kérdés csaknem mindegyike az oszloposok személyére vonatkozott. (Ennek is lett azért hozadéka: a tudorok és oszloposok között személyes kapcsolat erõsödése.)
A negyedik nap szenzációja kétségkívül vendégünk az egykori Stalker-kör tagjának, Teleki Ferenc állatorvosnak teljesen egyéni, mindenki kivétel nélkül elbûvölõ, mindenkit aktív részvételre készetetõ, elsõ elemistáknak és magamfajta tudós öreguraknak egyaránt „üzenõ”, nagyobb részt improvizációból áll mese-happeningje volt, amely a Tudor Alapítvány éppen akkor érkezõ kuratóriumának küldöttségét is magába szippantotta. Ekkorra már egyértelmûvé vált, hogy már egyik általam „felügyelt” csoportban sem szükséges a készülés során nehezebbnek érzett, és számomra kijelölt témákat átvennem. Még valami világossá vált, a legnagyobbak csoportjában a hátrányos helyzetû hatodikos tudorok semmivel sem maradnak el a kiváló képességû, színjeles tanuló elõnyös helyzetûektõl. Természetesen azért több területen is maradtak különbségek. A két alacsonyabb korcsoportban az emlékezetes felvillanásokra képes hátrányos helyzetû tudorok egy része hamarább elfáradt a másfél-két órás beszélgetésekben. Igaz, idõnként meg-meginogtunk abban a hitünkben, hogy valóban hátrányosak-e a hátrányosak, hiszen többük érkezett mobil telefonnal, s még többük tetemes zsebpénzzel. A gyakori, szinte bármely helyzetbõl indítható személyes beszélgetésekbõl azonban sok minden kiderült a valóban hátrányos otthoni helyzetükrõl. Nem voltak vérmes reményeink abban a tekintetben, hogy az elõnyösök és hátrányosok baráti körei felszakadoznak és összekeverednek, s e téren valóban csak mérsékelt sikereket könyvelhettünk el, már ami a szabadidõben történõ mozgásokat illeti, ugyanis a csoport-munkában és a csapatokban (tájfutás, vetélkedõ, foci) minden esetben problémamentes, sõt sikeres volt az együttmunkálkodás, az együttmûködés. Érezhetõ volt még a két társadalmi réteg közötti különbség általában a kommunikációban, a verbalizációban, olykor a viselkedésben (köszönés, megszólítás, az általunk mindenkinek felajánlott tegezõdés elfogadása, válogatás az ételben). A számomra legmeghökkentõbb deviancia az volt, amikor egy hátrányos helyzetû tudor 500 forintot fizetett egyik társának, hogy õ legyen a futballkapus. Ami viszont az olvasótábori szabályok megszegését illeti hála Istennek kizárólag kisebb vétségeket regisztrálhattuk , ezeket az elõnyösök és a hátrányosok egyenlõ arányban és (és sokszor együtt!) követték el.
Ezen az estén ne feledjük, a nap témája Jók, és javíthatók vagyunk a szlovákiai szlovák Jan Sand a jó és javítható szlovák-magyar szomszédságról beszél, amelyet õ elsõsorban a közös kincsre építene, azokra a hírességekre, akiket ugyanúgy lehet szlováknak mint magyarnak tartani. Mi, tudorok és oszloposok természetesen õt magát is közéjük soroljuk, immár úgy is mint egy földrajzilag cseszneki (jelképesen pedig bakonyoszlopi!) illetõségû magyar-szlovák gyermek leendõ keresztapját, ugyanis történetesen olvasótáborunk kézmûves mûhelyének egyikvezetõje, akinek férje szlovák (és szintén Jan) õszre várja kisgyermekét. Mindkét fél úgy gondolta, hogy erre a kapcsolati tõkére már egy szlovákmagyar olvasótábor is tervezhetõ. Elsõre kézenfekvõ volt az angol nyelv, hiszen a Tudor-mûhelyekben angolul is tanulnak, ám aztán mindkét félnek egyszerre jutott eszébe a jobb, mert európaibb megoldás: a táborba jelentkezõ, egymás nyelvét nem beszélõ magyar és szlovák gyerekek és oszloposok egyaránt vállalják, hogy a jó és javítható szomszédság kedvéért egy kicsit megtanulnak szlovákul és magyarul.
Olvasótáborunk legkomolyabb hiányossága az énekmester, és a reggel-délben-este éneklés- zenélés folytonosságának hiánya volt. Kiderült, hogy ebben a tekintetben (például népdalismeret) a hátrányos helyzetûek egyértelmûen hátrányosak. A hiányzó zenebonát enyhítette régi olvasótáborunk operatív vezetõjének Balogh Marikának és fõképpen férjének Balogh Ferencnek az egész tárbort aktivizáló, a népmûvészetbe és a bakonyi népismeretbe is bevezetõ énekes-zenés délutánja. Este a felsõsök Truffaut Fahrenheit 451-jét nézhették meg (a kisebbek pedig egy jó cseh mesefilmet). A film utáni beszélgetésben már csak elõnyös helyzetûek vettek részt, õk viszont parádésan, hiszen például azt is megfejtették, hogy miért éppen ezt a filmet vetítettük 27 évvel ezelõtti olvasótáborunkban.
A hetedik napon, a jövõ-napon a három csoport háromféleképpen ûzte a jövõjátékot. A Csodák csoport (a legnagyobbak) a természeti, a társadalmi, a lelki-tudati, a szellemi és a spirituális-transzcendens szinten képzelték közös és egyéni jövõjüket. Öt „hospitáló” vendég tanúskodhat arról, hogy a hatodikos-nyolcadikos tudorok otthonosan mozogtak ebben a világszerkezet, és ezt éppen azzal bizonyították, amikor Varga Csaba kedvenc, mintegy húsz olvasótáborban sikeresen kipróbált erdõ-játéka során a fogalmakat fa- és erdõ-metafórákra cserélték (a bakonyszlopi konkrét fenyõfától „az örök erdõk megnevezhetetlen vadászmezejéig”). A jogász házaspár vezette Bakonyi rohamkukacok nevüket a filozófiai magaslatokon is büszkén vállalva megalakították a Hegyteteji köztársaságot egyfelõl a rossz emlékek barlangjával, a kudarc-múzeummal, a passióval, másfelõl a az élménynek tisztásával, a siker-kiállítással, a jóemlékek kincstárával és a vágyak csarnokával. Ami a vágyakat illeti (betûhíven): „piros ruhám legyen”, „tûzpiros lumbojimi”, „meggyógyuljon a térdem, s tájfutó lehessek”, „sikerüljön a felvételim”, „jogász vagy sebész legyek”, „dupla ritbergert ugorjak”, „egyiptológus legyek”, „felnõtt legyek”, „lehessek még egy évig az olvasótáborban”, „maradjunk még négy évig itt, az olvasótáborban”, „figyelni az eget”. A legkisebbek csoportjában én vezettem azt a jövõjátékot, melyet legutoljára negyedszázaddal ezelõtti, akkor két hétig tartó országalapítás keretében vezettem az akkor éppen ott vendégeskedõ Tánczos Gábor segítségével. Kormányunktól kapunk egy kétszáz négyzetkilométeres területet, olvasótáborunk közvetlen környékét, a három faluval, hogy ott az országon belül olyan országot alapíthassunk, amilyent akarunk. Miután megegyeztünk abban, hogy az itt élõket nem küldjük el (még a részegeseket és az adócsalókat sem, hiszen nem csak jók, javíthatók is vagyunk), mindössze ezer új lakossal számolhattunk. De hát kiket hozzunk magunkkal, kikett hívjunk be országunkba? Elõször is szüleiket, testvéreiket és barátaikat. Negyedszázada ezt követve a 15-16 éves kifejezetten hátrányos helyzetû falusi szakmunkástanulók körében heves vita keveredett, abban azonban mindenki egyetértett, hogy oroszokat, románokat, szlovákokat és cigányokat. Táncos Gábor nem bírta tovább, és a kitaszítottak védõügyvédjeként, parádés érvekkel fél óra alatt befogadtatta a kitaszítottakat. Itt és most csak azon volt vita , hogy hívjunk-e „nemzetközi világsztárokat”, ám végül is a legkisebbek úgy döntöttek, hogy ehelyett inkább minden nációból jöjjenek ketten-hárman. Ezután a térképre rárajzoltuk országunkat: a koncentrikus körökben felépülõ fõvárost (középen szökõkúttal), önmagukról elnevezett vadasparkokkal, csillagvizsgálóval, csodák palotájával, vidám parkkal, könyvtárral, csend-zónával. Aztán észrevettem, hogy a hangosan gyönyörködõk körében ketten hallgatnak, hét hátrányos helyzetû tudor. Okát firtatva megtudtuk, hogy bármilyen szép is ez a kis magyar utópia, õk mégsem akarnának ide költözni, ugyanis õk nagyon szeretik olyan-amilyen „otthoni hazájukat”. Még annyit érdemes errõl az jövõjátékból elmondani, hogy országunk nevében végül is nem szerepelt az „ország”, egyszerûen csak Újföld lett neve, Magyarország és Európa részeként. A jövõnap esti programja érdekesen módosult: Varga Csaba nem egyedül, hanem hetedmagával, csoportja tagjaival tartja meg parádésan a Hogyan születik a jövõ? címû elõadást.
Üzenet
Utolsó nap mód nyílott bepótolni ami kimaradt, kiegészíteni, ami félbemaradt és üzenetet küldeni azoknak a barátoknak, akik nem jutottak el ebbe a táborba. Sor került még a kézmûves mûhelyben elkészült alkotások bemutatására. Egy éppen arra vetõdõ német delegáció (a minket jó pénzért vendégül álló, amúgy koldusszegény gyógypedagógiai intézet nagylelkû támogatói) nem gyõzött álmélkodni. Csak azt az egyet nem sikerült igazából megértetni velük, hogy ez nem valamio kreatív mûvészeti vagy hagyományõrzõ tábor, hanem valami egészen más, amit annak idején, a láger legvidámabb barakkjában sem lehetett „reading workshoÍ”-pal, még kevésbé, „láger csitátyelej”-el lefordítani. Sor került még ezen a napon a Kimittudás Akadémiájára, ahol elõadás hangzott el Agatha Christie krimi-mûvészetérõl, az Atlantiszrõl, ahol Kosztolányi- és Weöres-vers, Szent Ágoston-vallomás, madrigál és népdal hangzott el, ezúttal elsõsorban elõnyös tudorok közremûködésével, ám azért igazság tétetett, amikor a Szegény kisgyermek panaszait hátrányos helyzetû tudor adta elõ. A búcsúesten a tudorok ovációja közben nyolc olvasótábori mestert avathatott a két atyamester és a táborvezetõ.
A frissem avatottak atyamestereikkel egyetemben egyértelmûen elkötelezték magukat a következõ évi tábor megrendezésére, már amennyiben a Tudor Alapítványnak sikerül a költségeket „összepályázni”. Az alapítványi kuratórium vizitáló delegációjának jelentésébõl ugyanilyen irányú törekvés érzõdik: legyen az olvasótábor kiemelten fontos mûfaja a tehetséggondozásnak. Révész Magda, Somlai Péter és Szilágyi Jánosné ezt jelentették a kuratórium többi tagjának, valamint az alapítvány munkáját tetemes jószolgálati tevékenységgel támogató baráti körnek:
„Kora délelõtt érkeztünk, s amikor kiszálltunk gépkocsinkból egy sûrû erdõ festõi szépségû tisztásán találtuk magunkat. A közelben vidám gyerekcsapat készülõdött maskarás játékra, s közöttük örömmel fedeztük fel a szombathelyi és polgári Tudor-gyerekeket. (…) Váratlan, ámde annál szívesebb szereplõi lehettünk a vitéz Rojal Fröccs és a szépséges Besamel zenés-táncos történetének. Egy kiváló mókamester, Teleki Ferenc és zenélõ társa regélték el a történetet, õk irányították a szabadtéri happeninget, az õ varázsládájuktól kerültek elõ a kellékek, díszletek, jelmezek, mi pedig, a gyerekekkel együtt eljátszhattunk sokféle varázslatot, meglepõ kalandot, fordulatot, végül pedig, már dél körül körtáncot járva ünnepelhettük az ifjú párt. Vagyis „gyermek lettem újra”, mondhattuk el mindhárman Kamarás Istvánnak, az olvasótábor alkotójának és újraalkotójának. Õ azonban józanul felnõttszámba vett és körbevezetett bennünket abban a kollégiumi épületben, amely ott emelkedik a Bakony vadregényes bércei közt meghúzódó tisztás szélén. Jártunk a legfiatalabbak, a középsõ tagozat és a legnagyobbak csoport-foglalkozásainak helyszínein, hallottunk az eddigi megbeszélések és viták témáiról és arról, hogy kik és miként vezetik ezeket a foglalkozásokat. Késõbb magunk is „hospitáltunk” a legnagyobbak, a 12-14 év körüliek csoportbeszélgetésén, amit Vargha Csaba moderált. A beszélgetés a szerelemrõl és párkapcsolatokról, s ezek éppen hatféle (úgymint fizikai, lelki, szellemi, társadalmi, tudati és spirituális) tartalmairól szólt, különb-különbféle tanulságokkal, melyek juniorok és seniorok számára egyaránt megszívlelendõk lehetnek. A táborban tizenhat Tudor-gyerekek vesz részt, s õk, érdekes módon ugyancsak tizenhat nem-Tudor-gyerekhez kapcsolódnak. Ez utóbbiak István körének legifjabb nemzedékét alkotják, elit-értelmiségi szülõk és nagyszülõk leszármazottjait. Eleinte Kamarás István is tartott attól, hogyan illeszkednek majd egymáshoz az elit-szülõk és a hátrányos helyzetû szülõk gyerekei. Most viszont, több nap után úgy látják, sikerült ez az integrációs kísérlet. S bár hallottunk már itt-ott társadalmi egyenlõtlenségekrõl, osztálykülönbségekrõl, sõt, rétegspecifikus szocializációról is, Bakonyoszlopon mégis azt tapasztaltuk a körtáncban, a csoportfoglalkozáson, a játékokban és a közös ebéd alkalmával, hogy a gyerekek inkább nemük és korcsoportjuk szerint vegyültek egymással. Vonjunk le ebbõl egy meglepõ tanulságot: egy gyerek az egy gyerek. (Ezt a mély bölcsességet talán színes tintával, legalább kétszer aláhúzva örökíthetnénk meg az alapítvány emlékkönyvében.) Elõzõ nap tájékozódási futást tartottak a Bakonyban, melynek során nemcsak az erdõt és élõvilágát, hanem a térkép és a tájoló használatát is megismerhette valamennyi „egy gyerek”. Holnap és holnapután elõadásokat hallgatnak majd mindenféle érdekes és izgalmas témáról. Közben pedig foci, kosárlabda, társasjáték, s itt-ott könyv és olvasás is. Mert az „olvasótábor”-ban nem kötelezõ, de nem is tilos az olvasás. S van ugyan televíziós készülék, de az senkit sem érdekel.”
Bár több menetben és formában (egyénileg, kiscsoportban, plénum elõtt is) tartottunk tábor-értékelést, ám ez ahogyan ez már ilyenkor lenni szokott most is felemásra sikeredett: kritika, elemzés és értelmezés alig-alig, sokkal inkább lelkendezés és a folytatás követelése. És hát természetesen inkább a „cselekményes” mozzanatok jutottak eszükbe (a tájékozódási futás, a vetélkedõ, a happening, a gombászás, a sárkánykészítés, a kézmûvesség), mint a belterjesebb történések. A záróakkordok viszont eltértek a 1976-1980-as táborokéitól, ugyanis elmaradt a sírva búcsúzás, ami akkor azt jelentette, hogy vissza kell mennünk a két hétig tartó varázshegyrõl a síkföldre. Az elõnyös helyzetû tudorok estében könnyebben magyarázható a zokogás hiánya, õk nem síkföldre, hanem kisebb-nagyobb magaslatokra térnek vissza, ám a hátrányos helyzetû tudorok esetében csak találgatni lehet miértjét. A magyarázatnak valószínûleg része lehet a szombathelyi és polgári Tudor-mûhely, amelyekben a tudorok valamilyen értelemben számíthatnak az olvasótábor folytatására.
A jók és javíthatók vagyunk téma keretében a legkisebbet csoportjában eljátszottuk az állatok távolugró világbajnokságát, amelyben a vizek, mezõk és erdõk bajnokai, valamint az örökös világbajnok mellett a földigiliszta is ugrásra jelentkezik. Az õ alig-alig mérhetõ „ugrása” mit sem változtat a sorozatról sorozatra ismétlõdõ kenguru-szarvas-nyúl-béka sorrenden. Mindenki nyerni akar, mindenki elégedetlen, versenyzõk és szurkolók egyaránt. Mindenki sajátjaival versenyezzen, béka a békával, kenguru a kenguruval, javasolja több tudor, kétségkívül okosan, de én más megoldást is el tudok képzelni a Jóisten helyében, akit én alakítok. És ekkor kockáztatok, átadom a Jóisten szerepét egy hátrányos helyzetû tudornak, aki alaposan elgondolkodik, majd csendesen „kinyilatkoztatja”, hogy csak akkor gyõzhet mindenki, ha mindenki túlugorja önmagát, és ebbõl akár még világcsúcs kis lehet. Úgy érzem, régi-új olvasótáborunk ilyen versenyhez és gyõzelemhez adott némi erõt, biztatást és spirituszt az ilyen-olyan helyzetû tudoroknak, nemkülönben magunknak régi-új oszloposoknak is.